Szervezőként Ugandában

Szinte hihetetlen, hogy már egy év eltelt azóta, hogy lefutottam azt a 21 km-t Ugandában. És mennyi minden történt azóta... Tudtam, hogy vissza akarok menni, valamikor, valamilyen módon, de vissza kell mennem. Ezért nem is volt meglepetés, amikor Levivel újra regisztráltunk az Uganda Maraton - 2018-ra futókként. Aztán amikor kiderült, hogy akár önkéntesként is mehetnénk a szervezőkkel dolgozni, nem is hittem el milyen szerencsés vagyok. A futók jókedvéért voltam felelős. Hát nem ez a legjobb meló, amit valaki kaphat? Januárban el is kezdődött az email-ezgetés, táblázatok kitöltése, csak a szokásos, amit amúgy is csinálok, de ez azért mégiscsak más volt, én tartottam a kapcsolatot az idei futókkal. Egy pár hónappal később már ültem is a Nairobiba tartó gépen, hogy megkezdjük az előkészületeket a futók fogadására. Nairobiban még egy gyors szafari is belefért, köszönet a Kenya Airways-nek, akik jóvoltából egy ingyenes, pár órás kiránduláson vehettem részt a reptér melletti nemzeti parkban, bivalyok, zsiráfok, orrszarvúk és elefántok társaságában. A napfelkeltét már a parkban reggelizve néztem és elöntött az érzés, újra itt vagyok, ahová annyira visszavágytam. Imádok itt lenni. Egyébként, már előbb is volt ilyen érzésem, amikor kiszálltunk a gépből és a terminálban láttam egy kisebb madarat, gondoltam valami verébféle lehet. Aztán közelebbről megláttam, ja, nem, ez csak egy lepke. :) Hát igen, már Afrikában vagyok. :)

20180525_134904_HDR-01.jpeg

A munka elkezdődött,  minden nap csatlakozott valaki, amíg megszületett az "Álomcsapat", mindenki ott volt, aki hozzá tudott tenni ehhez a felejthetetlen kalandhoz. Rengeteget dolgoztunk, de ezekkel az emberekkel öröm volt együtt lenni, rengeteg szeretetet és tiszteletet kaptam és úgy érzem igazi barátokra is leltem. Imádtam a reggeleket Masaka-ban, mikor csak a madárcsicsergést hallani, még nem szállt fel a pára a völgyből és érezni az éjszakáról maradt füstszagot.

Az új "Sportolói falu" pár nappal a futók érkezése előtt készült el, ahol mindenképp ki kellett próbálni a vadi új bárt, amit aznap mi építettünk üres műanyag palackokból és bambusznádból. Eredetileg ebben lehet gyűjteni az újrahasznosítható műanyag palackokat, de most komolyan, bárnak is tök jó volt. Aznap volt a szülinapom is, de mivel már elmúltam 21, így ezt nem nagyon híreszteltem. De hát ezek a drágák mégis megleptek egy tortával vacsi után és mindenki együtt énekelte nekem a Happy birthday-t. Szuper jó érzés volt, ez volt az egyik legjobb szülinapom. 

Végre találkoztam a futókkal, nagyon izgi volt, mert azért volt egy elképzelésem az email-ek alapján és kiváncsi voltam, hogy valójában milyenek. Szerencsére volt egy-két kellemes csalódásom velük kapcsolatban. Én voltam a "Mmamba" klán, azaz 8 lelkes futó vezetője. A mmamba tüdőshalat jelent egyébként, hát a mmamba sokkal jobban hangzik szerintem. Az egyik napot mind a 10 klán együtt töltötte, amikor mindenki ezeken a műanyag palackokat gyűjtő konténereken dolgozott délelőtt (a képen talán jobban látszik mire is gondolok), délután pedig minden kertészkedős tudásunkat összeszedve újrahasznosított műanyagok segítségével építettünk egy kertet a Masaka-i  újrahasznosító telepen. Ők egyébként rengeteg fogyatékkal élő és hajléktalan fiatalnak biztosítanak munkát, amivel még a környezetüket is védik a felhalmozódó műanyagtól.

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

Az én csapatom a Villa Maria kórházzal dolgozott együtt a következő nap. A kórházat 1902-ben alapították és teljesen non-profit módon működnek, ahol a cél, hogy minél több beteget gyógyithassanak teljesen ingyen.  Ez a projekt ezrek életét mentheti meg, a futók által gyűjtött pénzt a kórház egy új épületre szeretné költeni, ahol 24 órában működve újszülötteket láthatnak el. Ez az épület újszülöttek ellátására lesz specializálva, ami azt jelenti, hogy nem kell a súlyosan beteg csecsemőket a több órányira lévő másik, jobban felszerelt kórházba szállítani. Megengedték, hogy szétnézzünk a kórtermekben is, amit ott láttunk az szívszorító volt. A szereteten és törődésen kívül , rengeteg fájdalom és a kisbabáikért aggódó anyukák látványa a legszomorúbb volt, amit valaha láttam. Őszintén remélem, hogy tudunk segíteni a kórház munkájában , mert igazán megérdemlik. Aznap még az egyik kórházi épület festésében is segítkeztünk. Szuper volt látni, hogy akik azt gondolták, hogy ez csak a futásról szól, már csapatként dolgoznak együtt, barátok lettek, akik azon munkálkodnak, hogy valami maradandót hagyjanak maguk után , mikor hazamennek.

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

Szombat reggel koránkelés, ma van a verseny! Az én helyem a célvonalnál volt, most is vigyáztam a futók "jóllétére", hogy mindenki túlélje. :) Imádtam ott lenni köztük, nyugtattam őket a start előtt, aztán vártam őket a célnál. Láttam, milyen érzések öntik el őket, és nekem is újra bevillant az izgalom, félelem, fáradtság, boldogság, büszkeség, túl sok minden, amit ilyen rövid idő alatt kell feldolgozni. Ahogy hallgattam őket, újra átéltem minden csudajó pillanatát. Ezt csak azok értik , akik ugyanúgy átélték már ezt. A verseny, meg az egész hét után nem akarsz hazamenni és túlleni az egészen. Annyira jó volt hallgatni, hogy mennyire jól érezték magukat és nekem is köszönik, hogy ilyen élményben volt részük. Mindenképpen megérte az a sok munka, ami ebben van. Én mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy szedje össze a bátorságát és próbálja ki magát egy ilyen kalandban. Senki nem fogja megbánni az tuti, viszont a világ dolgaihoz való hozzállása egy életre megváltozik. 
És a helyi, ugandai csapat akikkel dolgoztunk, hát... a legcsodálatosabb emberek, dolgosak, szeretetre- és tiszteletreméltók. Soha nem kaptam még ennyi ölelést, mint ebben a két hétben. Annyira imádom ezeket a csajokat és nagyon remélem , hogy hamarosan újra találkozunk. 

 Photo: Adam Swallow

Photo: Adam Swallow