Nem, nem csak kaland

Photo_+The+Glasspassport+Project (1).jpg

Szilvi nagyon jó posztja (ITT!!) mellé az Uganda Maratonról, itt az enyém, ami, ha nem is olyan jó, de legalább hosszabb! Tavaly lefutottuk, ami után semmi nem volt ugyan olyan, az ideivel viszont végképp minden megváltozott.

A verseny előtt egy héttel vagyunk, már Ugandában. Reggelente megbeszélések, utána pedig mindenki halad a dolgával, sok a tennivaló: logisztika, reptéri transzferek szervezése, az ugandai projektek előkészítése, a Sportolói Falu felépítése, tűzifa szerzése, stb. Még az "Újrahasznosító Napot" is lepróbáltuk magunk, szervezők, és megépítettük a saját "Gyűjtőpontunkat", hogy lássuk mi hogy bírunk vele mielőtt élesben megy. Később ez lett a bár.

Aztán hirtelen már a repülőtéren voltunk Entebbében egy kora reggeli 3 órás autózás után: Szilvi, Faridah, Adam meg Én, a Reptéri Csapat. Mi fogadtuk a futókat a nap folyamán és küldtük őket a táborba a buszainkkal. Izgatott, kicsit aggódó és fáradt tekintetek, egy új kaland kezdődött nekik és nekünk is.

Ezután felgyorsultak az események: este már együtt söröztünk a tábortűz mellett (aztán minden este), reggel-este akklimatizáló- és promó futásokra vittük őket. Megkaptam a klánom, a Mpologoma (oroszlán), Andrew-va és Johnson-nal Ugandából. Csoportvezetőkként vittük őket ide-oda: a projektre, városnézésre, iskolákat és gyerek otthonokat látogattunk meg, "Kulcslyuk" kerteket építettünk a Bugabira iskolának, az "Újrahasznosító Napon meg "Gyűjtőpontokat" és "Kiskerteket". De szerveztünk Gyereknapot a környéknek és szerencsére a természetjáró túra és a főzőtanfolyamok is nagy sikert arattak a résztvevők között.

Bugabira video:

A leghosszabb nap következett a Verseny Előkészítő Csapatnak (ebben voltam én is), míg a futók a medence parton pihentek, addig mi a 21K hosszú pályát (ebből volt 2 kör a versenyen) pakoltuk össze: felépítettük a Rajt/Cél egyenesét, kipakoltuk a vizet az állomásokra, kitábláztuk (festettük, faragtuk a táblákat) az útvonalat, kialakítottuk a "Felszabadulás Teret", ami a központja volt az egész "fesztiválnak", hát, úgy előkészítettünk mindent egy jó versenyhez.

20180602_072732_HDR.jpg

Verseny. Hihetetlen volt. Korai ébresztő (4 előtt), hogy a "Brovád Hotel" futóit segítsük itt-ott a Ian-nel és Szilvivel. Aztán vittünk mindenkit a "Felszabadulás Térre" a bemelegítésre, a fejlámpák még a fejeken. Aztán én fogtam egy bodát (motoros taxi) és húztam le egy forgalmas főúthoz ahol biztosítani kellett a futók zökkenőmentes áthaladását a versenyen. Gyorsan eligazítottam a "marsalljaimat" és a forgalom irányító rendőröket. Aztán minden leült. A bemelegítést (ami egy fesztivál inkább) és a rajtot nem láttam, egy út szélén álltunk és vártunk. Nem éreztem, hogy most bármi "nagy dolog" készülődne. Aztán mikor jött egy üzenet a szervezői WhatsApp csoportban, hogy "a versenyzők lassan sorakoznak a rajtnál", aztán 2 perccel később, hogy "A mezőny elrajtolt", na akkor leesett. Most is libabőrös vagyok.

IMG_20180602_143803_421.jpg

Miután nálam átfutottak megint fogtam egy bodát és átgurultunk egy másik részére a pályának, ahol egy nagy területet kellett volna felügyelnem, de leragadtam az első körforgalomban, ami a városba vezeti be őket mert annyira fejetlenség volt ott a nagy forgalommal, hogy kicsit mozgatni kellett a rendőröket meg a marsallokat ott mert nem nagyon tudták, hogy mi van. Aztán itt szurkoltam, futottam velük, bíztattam őket és közben helyi látványosággá váltam, ahogy a mzungu ("fehér ember") hangoskodik az út közepén. Az egyik rendőröm annyira belelkesült egy idő után, hogy már volt, hogy kézenfogva kísérte át a futókat a körforgalmon, míg a többi fogta a forgalmat.

Video:

A verseny csak egy kis része az egész heti kalandnak, de mégis ettől lesz teljes az élmény. Minden futó a fiataltól az öregig, a hobbifutótól a profiig egy hős, ez egy kemény verseny, ráadásul Afrikában, ez már nem semmi. Meglepően sokan megköszönték külön nekem, hogy ilyen élményekben részesülhettek és életük egyik legjobb hetét töltötték Ugandában.

A UGM Csapat

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

Egy igazi, profi fiatalokból álló társaság, akik tényleg szívből imádják Ugandát és az egész rendezvényt. A kihíváson kívül az vezérli őket, hogy valami maradandót alkossanak ott, ahol a szükség is nagy.

Baráti társaságként kezdték, csetlettek-botlottak, de pár év alatt összeértek és összehoztak egy rendkívül nívós rendezvényt, ami idén meglepően simán zajlott. Jókor csatlakoztunk. Haha.Henry Blanchard (versenyigazgató) egy tök jó fej srác, aki fiatal kora ellenére rendkívül profin irányítja az egész csapatot és megtalálja az egyensúlyt a barát és a kolléga között akár a helyiekkel, akár a többi szervezővel kell együtt dolgozni. Még arra is marad ideje, hogy akár random módon versenyt fusson egy tucat gyerekkel az egyik projekt látogatáson, ez tök király. 

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

Annak ellenére, hogy a régi-új ismerősök és barátok is öleléssel fogadtak, azért nem volt könnyű beilleszkedni. Felvenni a ritmust és kiismerni magam a rendszerükben, egy angol munkaközösségben csak egy dolog. De nekem alapból kell egy kis idő, hogy feloldódjak egy új szituációban, egy új társaságban. Ez hatványozottan igaz egy angol anyanyelvű közösségben.
Mindig is imádtam az olyanokat, akik szinte azonnal totál közvetlenek, felszabadultak tudnak lenni mindenkivel minden helyzetben. Szerintem ez egy képesség, egy szuperképesség. Itt is voltak ilyenek, Ben meg Julia.

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

A lányok az ugandai csapatból imádták Szilvit. Ölelgették és folyton fogták a kezét, ami itt a tisztelet és a szeretet jele. Nem is szabad elengedni amíg fogják, tiszteletlenség. A férfiak között is így megy. Az érzelmek kifejezése itt sokkal természetesebb. Amúgy Szilvire nagyon büszke vagyok. Régen nem volt az a szervezőbajnok, sőt! Meg az önbizalma sem volt az igazi. De az ilyen kihívásokkal, azzal, hogy hajtotta magát (meg kicsit én is) egyre jobb lett. Mára sokszor nálam is szervezettebb, jobb és még az önbizalma is az enyém előtt jár néha. Össze kell szednem magam. Haha.
Szétdolgozta (meg szétstresszelte) magát, mint a Futók Felelőse, de biztos, hogy ezzel most megint rengeteget fejlődött: szervezőkészség, kitartás, gondolkodás, csapatvezetés, érzelmi intelligencia, világnézet. Hiába, tényleg világbajnok!

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/

Szuper hetek voltak. Annyi fantasztikus, érdekes emberrel találkoztunk a világból és annyi inspiráló életúttal nyűgöztek le, hogy ha nem vagy ott el sem tudod képzelni.
Ez még mindig az egyik legnagyobb szívfájdalmunk, hogy szomorúak vagyunk mert nem igazán tudjuk az ilyen élményeinket megosztani másokkal és akár inspirálni őket, hogy ők is tágítsák ilyen módon a tudatukat és legyenek ilyen élményeik. Persze, itt vannak a képek, a videók meg ez a blog (már annak aki nem lusta ennyit is olvasni), de ezek közel sem olyanok. Hiszen MI járunk ezeken a helyeken. MI találkozunk, élünk, dolgozunk és nevetünk ezekkel az emberekkel. MI látunk tök egyedi életutakat, MI éljük át az élményeket, MI vagyunk azok akiknek ezek kézzel foghatóak. MI vagyunk azok akik ezek által gyarapodunk és egy idő után MI leszünk a "furcsák" az eddigi társaságainkban, hiszen MI változunk mert ezek által változol, haladsz. Mindketten kisvárosból származunk annak minden kedves, barátságos jellemzőjével, de (sajnos) annak időnként kissé szerény, kishitű gondolkodásával is. Ezekkel és ezek ellenére jutottunk ilyen messzire. Nem, nem anyagilag értem, mi tényleg boldogságban és szabadságban mérjük a sikert. Ezt ezeknek az élményeknek, a kihívásoknak, a belefektetett munkának köszönhetjük. Ezek mind egymásra épülnek és hajtanak a következő állomás felé.

Na, igen. A következő. Vajon mi legyen az? Valami még nagyobb. De zárjuk először le ezt, Ugandát. Nagyon hiányzik... A részese voltam valaminek, valami nagyobbnak és most nem csak arról beszélek, hogy egy maratont szerveztünk Afrikában (bár baromi jól hangzik), hanem, hogy tényleg létrehoztunk ott valamit, tényleg kicsit jobbá tettünk ott dolgokat és tényleg letettünk valamit az asztalra és egy csomó embernek élete meghatározó élménye lett ez a hét. Együtt éltünk, dolgoztunk, nevettünk egy rövid ideig éééés tessék... ahogy ott is sokszor, megint szöknek a könnyek a szemekbe. Na.
Azt hiszem most inkább csak úgy visszaülnék ahhoz a tábortűzhöz csendesen egy sörrel. Az a "Happy Place"-em.

 Photo: https://theglasspassport.com/

Photo: https://theglasspassport.com/