Az afriaki kaland, ami mindent megváltoztatott

Szilvi: dőlt
Levi: fekete

Bár  még mindig nem dolgoztuk fel az ugandai kalandot, azért tudjuk, hogy "lógunk" némi beszámolóval.
Szóval, az első éjszaka olyan felhőszakadás fogadott, amilyet még nem láttam. Emlékeztetőül: sátorozni mentünk. De semmi gond, ezt is túléltük. Nagy kár nem ért, pár vizes cuccot, meg sarat leszámítva. 
Hogy őszinte legyek ez a hét egészen leírhatatlan.
Kicsit izgultam azért, nem tudtam mire is számítsak. Hát, barátságos emberekre, finom kajára, tűző napsütésre és mosolyra mindenütt. Biztonságban éreztem magam és egy percig sem kellett félnem semmitől. Na jó, egyszer egy kicsit azért megijedtem, amikor egy elefánt rohant felénk. De csak egy másik fához indult falatozni. 
Nyilvánvalóan a futás brutál nehéz volt: magas pára, hőség, dombok, meg a sérült térd.
Ébresztő, fel! Vasárnap, kora reggel, igen, ma van a verseny. Reggeli 4.30-kor, amikor még a nap sem kelt fel és elemlámpa kell, hogy ne tévedj el a kempingben a vaksötétben. Mindenesetre mindenki izgatott és készen áll a nagy napra, akkor indulás!
A téren már megy a bemelegítés és szuper a hangulat. Mindenki vidám és a nap is lasssan előbújik. 3, 2, 1, Hajráááá! Életem első versenye és itt, Ugandában, mennyire király már ez? Mindenki szurkol és tapsol, biztatnak és közben köszönik, hogy részt veszel a versenyen.
 
Igazából befejezhettem volna a félmaraton céljában a sérülés miatt, de maradtam még egy körre (a másik felére) bicegni és nagy nehezen sikerült. Mondjuk egyszer már láttam magam hideg medencébe ugrani és mohón inni belőle (hallucinálni drogok nélkül? Kiiirály!). Aztán összekaptam magam és nyomtam tovább.
A táj meseszép, 1200 méter magasan vagyunk és a köd éppen csak kezd felszállni a völgyből.  Be kell valljam, azért párszor csak felsétáltam a dombokra, dehát a 35 fokos hőség és az 500 méteres szintkülönbség nem igazán volt nagy segítség.  
Másrészről ez a gyönyörű, változatos környezet végig "frissen" tartott és az is nagyon pörgetett, ahogy az iskolákon, falvakon átfutva mindenhol mosolyogtak, integettek, szurkoltak a gyerekek és rohantak oda hozzánk (majd velünk), fogták a kezünk vagy akár felhúztak a következő dombra.
Ezernyi gyerek szaladgált körülöttünk, mindegyik meg akart érinteni, átölelni és persze lepacsizni. A egyik legkedvesebb emlékem, amikor egy pici lány odafutott hozzám és örömében tapsikoni kezdett, csak mert meg tudott érinteni egy pillanatra, amint elfutottam. 
Azt éreztem, hogy szabad vagyok, boldog és kiegyensúlyozott.
Folyamatosan jutnak eszembe dolgok, emlékek: a tábortüzek, barátságok, a kinti zuhany kilátással, a naplementék, napfelkelték, a gyönyörű tájak, a barátságos helyiek, reggelizések kint kilátással a völgyre, az a kedvesség, a sok nevetés, a sátrunk, hiányzik még a fejlámpám is meg a szúnyogírtó meg, hogy egy kicsit mindig koszos voltam. A buszozás minden nap és, hogy mindig random módon szálltunk fel rá, így mindig egy új embert ismertem meg magam mellett. Na, meg persze a gyerekek. Sokan. Meg az az általános vidámság, jókedv, boldogság annak ellenére, hogy alig van valamijük. Ez elég inspiráló.
Nagyon nagy eredmény, hogy az én fő projektemben, a Bugabira Általánosban a szervezőknek a helyiekkel, a futókkal és Veletek (adományozókkal) együtt közösen sikerült egy önfenntartó iskolát beindítani (több éves projekt), ahol rendes oktatás és napi 3 étkezés is van a helyi srácoknak. Tapsvihar!
Az volt egyébként a legjobb napom, amikor őket meglátogattuk. A srácok (több, mint 100) szó szerint lerohantak minket, pacsival, öleléssel, dallal, tánccal fogadtak. Folyamatosan fogták a kezeinket, sőt versenyeztek értük, lógtak rajtunk. Kicsit dolgoztunk ott, majd fociztunk meg tartottunk egy angol órát.
Hogy kezdték az órát? Egy dalocska öleléssel. Ez nem simán csak fantasztikus? Hihetetlen, hogy mennyire szeretetre vannak nevelve. Mondókát is mondtak tapsviharral minden alkalommal amikor egy tanuló jól felelt, kb ilyesmit: "Ügyesen válaszoltál "tanuló neve", okos vagy és szeretünk." Itt bekönnyeztem. Komolyból.
Több száz képünk van arról a hétről és mindegyikről egy tucat másik emlék ugrik be egy csomó érzéssel együtt. Szerintem soha nem fogom tudni igazán átadni, azt ahogy ezt átéltem.
Mit is mondhatnék még.... ez egy életre szóló élmény volt. Minden pillanatát imádtam, még azokat is, amikor a szúnyogokkal meg bogarakkal kellett küzdeni a sátorban, a dombokat a versenyen, vagy, hogy reggelente hideg vizzel kellett kint zuhanyozni - de a látvány ezért mindenképpen kárpótolt. Kimondhatatlanul gyönyörű volt, imádom Afrikát!
Talán ez a rövid klip adhat egy kis ízelítőt:

Ha, a minősége nem a legjobb, az nem biztos, hogy rajtam vagy a telefonomon múlt, próbáld 720p beállítással nézni.

Üdvözlettel

Namusisi és Musisi
(ezt a nevet adták nekünk a gyerekek, jelentése: földrengés (lányra és fiúra))