Küzdelem nélkül nem győzhetsz

Itt a második posztom, mert már május van. Szalad az idő, aztán csak azon kapom magam,hogy már repülök Uganda felé. Vár a nagy kaland. 
Az elmúlt pár hónapban rengeteget edzettünk Levivel, meg persze egyedül is. Őszintén szólva elég nehéz egyedül edzeni, tutti hogy nem hajtod magad annyira.  Hányzik a régi edzőm,Natasha… ő rendesen megdolgoztatott. Én mindenkinek ajánlom, hogy egyszer próbálja ki milyen egy JÓ! edző és észre fogja venni a különbséget. Nekem eléggé megváltoztatta az edzéseimet és rájöttem sokkal többet bírok, mint gondoltam. Egyébként az ember csak csinálja a szokásos edzését, amit már megszokott és bevált, de már el sem fárad tőle, meg egyébként is, ki akar vicsorítva izzadni a teremben? Hát ÉN!!

Phoeberuns.gif

A súlyzós edzéstől sokkal erősebbnek érzem magam és sokkal változatosabb is, mint futkározni… Sajnálom, de ennyi idő alatt még nem tudtam megszeretni a futást. 
Egyébként tök büszke vagyok magamra, hétről hétre növelem a távot és múlt hétvégén elértem a 12km-t. Hurráááá! Ez nem kis teljesítmény annak, aki ezelőtt 4km-t sem bírt. Néztem videókat hogyan kell ”helyesen” futni, levegőt venni és gyorsítani a tempón.

Mondjuk rengeteget kell nyújtanom. A gyógytornász srác szerint az ilyen lábak, mint a Levié és az enyém, nem futásra termettek. Hát köszi, igy az igazi a kihívás. De ha minden terv szerint halad, akkor csak megcsinálom azt a félmaratont Ugandában.
Azért még csinálom az erősítést is egyszer egy héten, jelenleg nem túl nagy súlyokkal, valahogy így. A lányoknak itt jegyezném meg, hogy a felsőm színe pont passzol a csíkhoz a cipőmön. Esküszöm, a színes edzős cucc erőt ad, ezt pedig face-n olvastam:  “Nem figyelek arra, hogy passzoljanak a ruhák, de ha véletlenül egy pillanatra kivillan a sportmelltartóm, akkor azért menjem a zoknim színéhez!” Ezzel kicsit én is igy vagyok, nem baj, ha az ember úgy érzi, még edzés közben is kinéz valahogy.

Múlt hétvégén miután lecsillapodtam az örömmámorból a 10km-es futásom után, elmentünk megnézni, hogy csinálják a profik a London maratonon. Na, ezek tudnak futni! Csak pislogtam, milyen sebességgel húznak el előttem. Számomra hihetetlen volt, hiszen ők bőven 4 órán belül fejezték be a 42 km-t. Aztán jöttek a "normál" sebességgel futók, na itt már láttuk a szenvedést az arcokon. A szurkolók viszont eszméletlenül jók voltak, mindenki tapsolt meg bíztatta a futókat, lengette a zászlókat meg transzparenseket. 
Annyira jó volt a hangulat, még megható is volt, amikor pár futó már alig vonszolta magát, de aztán erőre kapott, ahogy a nevét kiabálva bíztatták. Biztos szuper érzés lehet, amikor már totál kivagy, aztán meghallod, ahogy a tök idegen szurkolótábor a Te nevedet kiáltja,hogy ne add fel. “Szuper vagy! Már nem sok van, meg tudod csinalni!” 
Ezt imádtam.

A legjobb az volt, amikor megláttuk az ismerősünket, Emily-t elfutni. Azonnal tapsolni és kiabálni kezdtünk neki,ő pedig mosolyogva visszaintegetett. Jó érzés volt, hogy kicsit mi is tartottuk a lelkesedését az utolsó kilométereken. 
Végre megyünk hosszúhétvégézni a Skót felföldre, jó lesz már a sok futás után hegyet mászni a változatosság kedvéért. Azért kemény lesz, majd meglátjátok a fotókon, ahogy küzdünk az elemekkel a hegyen.